32. rész

Az úgy volt, hogy… (még mindig augusztus 1.)

-Csak mondd már!

-Oké. Az úgy volt, hogy.. háát… na… tudod… várj! Úgy könnyebb lesz, ha nem mondok neveket, csak mesélek egy történetet. És úgy végülis te fogod tudni, hogy miről van szó, én meg nem árulok el egy titkot sem, csak mondok egy mesét! Oké. Szóval. Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy fiú és egy lány.

-Ezek vagyunk én meg Tom?- szóltam közbe.

-Igen! Vagyis nem! Vagyis na! Ne szólj már bele! Szóval. Ők legjobb haverok. Meg van még egy haveruk. Az egyik fiúnak tetszik a lány, de a lány nem tudja. A másik fiú pedig tudja ezt. Aztán jön a 3. fiú. A lánynak megtetszik a harmadik fiú. De ezt az a fiú nem veszi észre, akinek tetszik a lány, csak az, aki tudja, hogy a másik fiúnak tetszik a lány. Aztán az egyik fiú nővérével összejön a 3. fiú, de nemsokkal ezután szakítanak is, mert rájönnek, hogy ez egy hülyeség volt, mert a fiúnak más tetszik, csak a figyelmét akarta elterelni. És most a végén már senki nem biztos semmiben. Tudtad követni?

-Nem- ráztam meg a fejem. Pedig értettem. Csak a végén nem, hogy ki miben nem biztos. De így mostmár legalább tudom, hogy Kevinnél egy hajszálnyi esélyem sincs. Meg tudom Tom sztoriját is.

-Nem baj. Majd megérted. És ebben tudod, mi a legfurább? Hogy Tom tetszik az egyik lánynak, de ezt ő nem tudja. Semmit sem tud! Olyan vak meg süket mint te!

-Kösz. És ki az a lány?

-Azt nem mondhatom meg!- sütötte le a szemét.

-Te jó ég! Neked tetszik Tom!- kaptam a szám elé a kezem.

-De ne mondd el neki!

-Miért ne?

-Amiért Kevinnek sem szólunk.

-Jól van. De most várj egy picit!- indultam el az ajtó felé.

-Hova mész?

-Sss…

Kinyitottam az ajtót, és ki esett be rajta?! Na vajon ki?! Persze, hogy Jack. Egyértelmű volt, hogy jön. Tudom, hogy tud mindenről, és ebből sem valószínű, hogy ki akar maradni, aztán még ott van az, hogy hallottam, hogy valaki áll az ajtóban, mikor hozzáért ahhoz, és tudtam, hogy nem anyuék azok, és hármójuk közül is egyértelműen csak ő lehetett.

-Szia Jackó! Mi újság?- kérdeztem „kedvesen”.

-Hát, hogy így kérded, egy kicsit fáj a kezem, mintha valamikor ráestem volna. Nem is értem…- nevetett.

-Te nem hallottad még, hogy nem szép dolog hallgatózni?

-Te meg nem hallottad még, hogy nem szép dolog sugdolózni?

-Nem sugdolóztunk, csak feljöttünk beszélgetni.

-Mi meg ott várunk titeket lent.

-Akkor várjatok. Amúgy már megyünk. Ja! És te nem hallottál semmit!- állapítottam meg.

-Dehogy! Én nem tudok semmiről, nem hallok semmit és látni sem látok. Ja, meg persze röhögni sem röhögök a kínlódásaitokon- nevette el magát.

-Hé! Ez nem szép dolog! Inkább segítenél!

-Hidd el, próbálok, de rajtatok nem lehet.

Oké, mostmár nagyon idegesítenek, de remélem, hamar kiderül, mire gondolnak, mert elárulni biztos nem fogják, és irtó kíváncsi vagyok. És már hozzászoktam, hogy általában mindig mindenről tudok.

Mire leértünk, már nem volt senki a nappaliban, ezért azt hittük, hogy elmentek. Aha. Persze. Vagy nem. Tom a kanapé mögül ugrott elő és kapta el Joyt, Kevin pedig a konyhából szaladt be és kapott el. Juhú! Jack meg kiröhögött. Tehát ő is benne volt! Na, várjatok, ezt még visszakapjátok! Amint sikerült kiszabadulnom Kevin és Jack, aki időközben beállt segíteni, mert túl erős voltam, szorításából, elszaladtam, és elbújtam. A mosókonyhában. Aztán lépteket hallottam, és egy mondatot: „Nézzük meg a mosókonyhában!” Hát én meg mi mást tehettem volna, elbújtam a sarokba, és magamra borítottam egy kosárnyi szennyest. Profi vagyok bújócskában… :)

Mikor bejöttek, nem találtak, aztán mikor indultak kifelé, előbújtam és hirtelen a nyakukba ugrottam. Annyira váratlanul érte őket (vagy olyan hájas vagyok), hogy hasra vágódtak, én meg rájuk. Jól nézhettünk ki. Aztán eszembe jutott, hogy Joyék nem jöttek utánunk, hanem ketten maradtak. Aztán a mese. Meg az, hogy senki sem biztos semmiben. Hát persze! Hogy ez eddig miért nem esett le!

-Fiúk, bocsi, egy kicsit ki kell mennem!- álltam fel.- Joy! Ide hozzám!- üvöltöttem.

-Igen?