1. rész- fény derül a titokra :(

Ballagás, nyári szünet, napsütés, lógás a haverokkal, egyszóval minden happy. Majdnem. Áh, szétrobban a fejem. Tehát a legelején…

Ma volt az évzáró, aminek a tiszteletére még az ünneplőmet is elviseltem magamon egész nap, tudjátok, utolsó nap. Kár volt. Reggel Joy-val boldogan sétáltunk fel az iskolába, ahol találkoztunk Jeny-vel.

-Sziasztok! Akkor áll a délutáni gördeszkázás? El szeretnék majd mondani egy fontos dolgot.

-Persze- vágtam rá kapásból, de Joy máshogy reagált.

-Engem felejtsetek el! És előre is megmondom, idén nyáron sem tanítotok meg gördeszkázni!

-Ez most más. Ez tényleg  fontos.

-Akkor miért nem mondod el most?

-Mert nem alkalmas sem a hely, sem az idő. És nem akarom, hogy kiboruljatok.

-Én attól borulok ki, ha nem mondod el, miről van szó!

-Majd később. Még egy kicsit bírd ki! Hol vannak már a többiek?- váltott témát, mire Jack mögé ugrott és megijesztette, ő pedig sikított egyet. Szakadtunk a röhögéstől.- Idióta! Hol voltatok eddig?

-Sehol. Csak sétáltunk egyet- lépett oda Tom is.

-Na persze! És hol van Jerry? Ha megint ellógja a sulit, beárulom anyuéknak! (Jenneth és Jerry ikertestvérek.)

-Nyugi, csajos, mindjárt itt lesz- mondta Jack még mindig röhögve.

-Miben mesterkedtek már megint?

-Mi?? Semmiben!  Ezt kikérem magamnak!- felelte ironikusan Tom.

-Ettől féltem én is- rázta a fejét Joy.

Bementünk a terembe. Jerry kb. öt perc késéssel érkezett meg, majd miközben Jeny próbálta kiszedni belőle, hogy meerre járt, belépett az oszi.

-Elnézést a késésért, gyerekek, csak adódott egy kis probléma a számítógéppel a tanáriban.- Erre a fiúk elröhögték magukat. Na igen, ők nem csináltak semmit… Már késésben voltunk, így lementünk az előadásra, de nem maradtunk le semmiről, ugyanis csak egy negyedórás késéssel tudtak kezdeni, mert valami baja volt a gépnek… (Ehhez biztos nincs  semmi köze sem Tomnak, sem Jerry-nek vagy éppen Jack-nek, hiszen nem pacsiztak, mikor meglátták a számtech tanár szerencsétlenkedését vagy ilyesmi…) A „műsor” után felmentük a terembe, és az oszi kiosztotta a bizonyítványokat, amik nem sikerültek túl fényesre (hupsz!).

-Gyerekek! Lenne még egy nagyon fontos bejelentenivalóm. Sajnálattal közlöm, hogy két szeretett osztálytársatok elköltözik, és jövőre már nem ebbe az osztályba fog járni. Kérlek, búcsúzzatok el Jenneth és Jerry Wilde-tól! –Először is, mii??? Másodszor miért nem mondta Jeny?!?! Harmadszor, miiiii??????? Na jó, ez sok volt. Igen, még nekem is, aki soha semmin nem lepődik meg. Vagy mégis? Kérdőn néztem rá, és csak annyit tátogott, hogy erről akart beszélni. Bólintottam, majd visszafordultam. Óra után rögtön elindultam haza átöltözni, egyrészt, mert minél előbb meg akartam szabadulni a kényelmetlen ünneplőmtől, másrészt pedig nem akartam találkozni Jenyékkel,  csak  gördeszka pályán. Előbb el akartam gondolkozni a hallottakon… Mikor anya meglátott, rögtön elkezdett érdeklődni.

-Mi volt a suliban?

-Hát.. semmi különös.

-Az mindig valami rosszat jelent- méregetett azzal a tipikus „mit műveltél már megint” nézésével.- Megnézhetem a bizid?

-Persze, csak előbb átöltöznék- azzal elindultam a szobámba meg sem várva a reakcióját. Amint végeztem, megfogtam a gördeszkámat, és elindultam a pályára, de az ajtónál megállított.

-Nem felejtettél el valamit?

-Ja, a telefonom. Köszi, hogy eszembe jutattad. Szia- vettem fel a mobilom az asztalról, és indultam el újra, de ismét utánam szólt.

-Michelle Brown!- Hoppá, a teljes nevemen szólított… Ez semmi jót nem jelenthet.- Tudod jól, hogy nem arról beszélek! Hozd csak ide azt a bizonyítványt!

-De anyu, már késésben vagyok.

-Nem érdekel! Nem mész sehová sem, amíg el nem magyarázod, hogy miért viselkedsz ilyen furán. Eltitkolsz valamit az év végi osztályzataiddal kapcsolatban?- Sóhajtottam egyet és felmentem a szobámba a bizonyítványért. Mikor meglátta, nagyon elképedt.

-Kettes matematika?!?! Hármas földrajz?!?! Michelle, nagyot csalódtam benned! És miért csak most tudom meg? Eddig azt mondtad, nincs semmi gondod a matematikával!

-Nincs is. Nekem ez tökéletes.

-Mit mondtál?? Tökéletes?? Adok én neked olyan tökéleteset, hogy…

-Anyu, ez nem az én hibám! Csak a tanár pikkel rám.- szakítottam félbe.

-Pikkel? Értem. És miért is? Netán vele is ilyen szemtelenül beszélsz?

-Nem. Csak…-próbálkoztam.

-Látod, azzal a sok „csak”-kal van a baj. Csak ez, csak az… Tudod mit? Akkor „CSAK” fogod magad, szépen visszafordulsz, felmész a szobádba, és egy hétig ki sem jössz. „Csak” egy kis szobafogság!

-Mi?? Ezt nem hiszem el!- emeltem fel a hangom.- Nem lehetek szobafogságban! Le kell mennem a pályára. A többiek már várnak.

-Hadd várjanak. Most nem mész. Nyomás a szobádba! Ja, és kérem a mobilod. És a laptopodat.

-Legalább hadd szóljak nekik, hogy nem mehetek el.

-Azt mondtam, nyomás a szobádba!- mutatott mérgesen a lépcső irányába. Dühösen indultam fel a szobámba, de a lépcső tetején megálltam és visszafordultam.

-Gyűlöllek!- kiáltottam, majd beléptem a szobámba, magamra csaptam az ajtót és leroskadtam a fotelomba. Egészen addig ültem ott, amíg eszembe nem jutott valami. Becsuktam a szobám ajtaját, majd kinyitottam az ablakom, és kimásztam rajta a diófára. Leereszkedtem a földre, majd elindultam a gördeszka pályára. Azonban a többiek nem voltak ott. Hívni nem tudtam őket, ezért gondoltam, elmegyek Jenyékhez. Az  anyukája nyitott ajtót, és mondta, hogy menjek fel nyugodtan a szobájába.

-Szia! Nem zavarok?- léptem be.

-Szia! Nem. Gyere nyugodtan.

-Bocsi, hogy nem mentem le a pályára, csak összevesztem anyuval.

-Semmi gond. Min vesztetek össze?

-Áh.. meglátta a bizimet, és most szobafogságban vagyok. Még a telót és a laptopot is elvette.

-Akkor hogy kerültél ide??- kérdezte csodálkozva.

-Hosszú. Viszont miről beszélt az oszi délelőtt? Tényleg elköltöztök?

-Igen. És bocsi, hogy nem szóltam előbb. Meg hogy nem tőlem tudtad meg…

-Nem gond- feleltem mosolyogva. Elkezdtünk beszélgetni, mondta, hogy voltak is nálunk, de anyu elküldte őket. Aztán kérdezgettem a költözésről. Az apukája New York-ban kapott munkát, és oda költöznek. Azt is megtudtam, hogy jövő hét végén költöznek el. Elég sokáig ott maradtam, de aztán észbe kaptam.

-Most már mennem kell, mert későre jár. És még valahogy az ablakon is be kell másznom…- erre mindketten elnevettük magunkat, majd elköszöntem, és hazaindultam. Sikerült észrevétlenül bejutnom a szobámba, aztán gondoltam, megnézem, hogy anyuéknak feltűnt-e, hogy nem voltam otthon. Kimentem a „vécére”, de útközben anyuba botlottam.

-Te hol voltál??

-A szobában?- kérdeztem vissza félve.

-Úgy értem, miért nem vagy a szobádban?- húú.. tehát nem vette észre. Hál’ istennek!

-Ja! Csak kijöttem a vécére.

-Rendben. Megyek aludni. Jó éjszakát!

-Jó éjt!