2. rész: Mentőakció *.*
2/1.

Egy újabb érdekes és eseménydús nap. Hol is kezdjem? Reggel boldogan mentem reggelizni, abban a hitben, hogy anya semmit sem tud a tegnapiról és már megenyhült annyira, hogy legalább a telóm visszaadja. Hogyne…

-Szia, anyu! Apu merre van?

-Elment lakatot venni- felelte ironikusan(??).

-Minek az a lakat??- értetlenkedtem.

-Az ablakodra.- Mi????- Reggel találkoztam Mrs. Wilde-dal.- Hoppá! Későn esett le. Nem baj még megpróbálom menteni a menthetőt.

-Igen? És elmesélte, hogy elköltöznek?

-Igen. És azt üzeni, rendes volt tőled, hogy tegnap este átmentél Jenneth-hez.- Lehajtottam a fejem és csak bámult a lábam. Gáz van…- Tuod, ha ezt elmondtad volna, elengedtelek  volna beszélgetni vele-mondta, még nyugodtan. MÉG!!

-Persze. Ismerlek- motyogtam.

-Mit mondtál?

-Semmit. Csak hogy ismerlek…- na ezt nem kellett volna. És ekkor jött a legjobb: belépett apu is.

-Sziasztok. Mi újság? Valami baj van?

-Nem is kicsi- válaszoltam.

-Te csak nem feleselj, kisasszony!- kiabált rám.- Képzeld, tegnap este kimászott az ablakon és megszökött!

-Mit csináltál???- meredt rám apu is.

-Na tessék, még állj te is mellé!

-Mi mást csinálnék??!! Kimászni az ablakon??!

-Nem hagyott más lehetőséget!- kiabáltam már én is.

-És akkor még a bizonyítványát nem is láttad- fokozta anyu.

-Miért? Mi van vele?- én már felálltam és készültem elindulni a szobámba, de anyu megállított.

-Meséld csak el édesapádnak, hogy fest a bizonyyítványod!

-Sehogy. Csak van egy kettesem matekból, és ezen húzta fel magát- vontam meg a vállam.

-Michelle! Mi lett veled, hogy így feleselsz mostanában? Mi bajod van?
-Ti meg az állandó parancsolgatásaitok!

-Tudod, ha nem ilyen hangnemben beszéltél volna velünk, talán elengedtünk volna, de így már biztos nem.

-Már tök mindegy! Tegnap volt!

-Most nem arról beszélek. De nyugodtan menj csak  fel a szobádba és duzzogj, hogy milyen igazságtalan az élet veled- gúnyolódott, de nem értettem mire céloz.

-Várj egy kicsit! Miről beszélsz?

-Már „tök mindegy”. Eljátszottad az utolsó esélyedet is.

-Még mindig nem értem.

-Nem is kell.

-Akkor nm mondod el neki?- kérdezte apu furán anyutól.

-Nem, nem érdemli meg.

-De mit??? Könyörgöm, mondjátok el.

-Csak a nyaralásról lett volna szó, de az a hajó már elúszott.

-Oké, anyu! Felfogtam, hogy sehova sem engedtek el meg azt is, hogy valószínűleg életem végéig  szobafogságban leszek. De légyszi, mondd el! Már úgy is mindegy!

-Emlékszel még Adam-re? Tudod, az unokatesódra Londonból.

-Persze. Hogy felejthetném el? A kedven uncsim. Miért?? Idejön meglátogatni??- csillant fel a szemem. Tényleg imádom Adam-et, nemcsak a kedvenc uncsim, hanem a legjobb haverom is egyben.

-Nem. Te mentél volna el meglátogatni. Egy hónapra. És mehetett volna Joanne is.- Először majdnem elkezdtem ugrálni örömömben, aztán beugrott, hogy nem mehetek.

-És nem lehetne esetleg…

-Nem! –vágott közbe anyu.- Már mondtam. Eljátszottad az utolsó esélyedet.

-És ha jóvá teszem?

-Hogy?

-Hát… mondjuk… jó fogok viselkedni, megígérem, hogy jövőre kijavítom a matekot és a föcit is!

-Nem is tudom…

-Légyszi!!! Megteszek mindent.- próbálkoztam.

-Majd meglátjuk. Esetleg. De csak esetleg…- nem hallottam, hogy mondott-e még valamit, mert visítozva elkezdtem ugrálni.

-Várj egy kicsit!- állított le.- Azt mondtam, esetleg! Most pedig mars a szobádba! Még áll a szobafogság.

-Igenis, asszonyom- majd tisztelegtem egyet, és visítva szaladtam fel a szobámba. Mikor felértem a lépcső tetejére, és egy pillanatra abbahagytam az örvendezést- levegőt is kéne néha venni- hallottam, ahogy lent anyuék elröhögik magukat. HAHA! Nagyon vicces! Bementem a szobámba és egész nap csendben (na jó, nem egész nap) örültem. Estig…