2. rész: Mentőakció *.*

2/2.

Este nem találjátok ki, ki jött haza. Igen, Susan. És jött a barátja is, Zac. Nem, nem Zac Efron. Csak simán Zac (vagyis nekem csak Zac, mert nem emlékszem a vezetéknevére).

-KOP, KOP. Bejöhetek?-lépett be Susan.

-Susan! Szia! Nem úgy volt, hogy csak holnap jössz haza?- ugrottam a nyakába.  Már hiányzott, hisz majdnem egy hónapja nem láttam.

-De, de Zac elintézte, hogy hamarabb eljöhessünk. (Mindketten a Harvard-ra járnak, ott ismerkedtek meg.)

-Értem.

-Mit csináltál már megint? Anyuék mondták, hogy szobafogságban vagy.

-Semmit… vagyis igen… ott van az asztalon…- mutattam a bizim felé. Mikor felvette, elkezdett nevetni.

-Hé, ne nevess ki!

-Jól van na, Durci! És csak ezért vgy ide bezárva??

-Igazság szerint, egy kicsit csúnyán beszéltem velük.

-Így már értem- mosolyodott el.

-Képzeld, megengedték, hogy meglátogassuk Adam-et! Vagyis csak ha jó leszek… de ismers, olyan vagyok , mint egy kisangyal…- Erre mindketten elröhögtük magunkat.

-Ismerlek. De az a helyzet, hogy én nem megyek. Csak te és Joy.

-Mi?? Miért nem? Mondtad már nekik?? De úgy biztos, hogy nem fognak elengedni!- szomorkodtam.

-De, el fognak- kacsintott.- eleve úgy tervezték. Mert én akkor megyek nyaralni Zac-kel.

-Elengednek egyedül egy másik országba?!?! Sőt, kontinensre?! Vááááááááááá!!!!!!!!!!!

-Jól van, jól van! Csak maradj csendben! Nem jössz le beszélgetni a nappaliba?

-Anyuék úgysem engednék meg.

-Te csak azt hiszed! Majd én beszélek vele! Na gyere, Manó!

-Nem vagyok M…-kezdtem a tiltakozást, de koppant valami az ablakomon, mire mindketten odakaptuk a fejünket. Aztán még egy. Odamentem, kinyitottam az ablakot, és most  mellettem suhant el valami, majd leesett Susan mellé. Egy kavics. Felvette, megnézte, aztán kitört belőlünk a röhögés. Ezek nem normálisak! Jenyék ideküldték a fiúkat, hogy szöktessenek meg. ikor sikerült abbahagynunk a röhögést, Susan megszólalt.

-Mondd meg nekik, hogy kopogtassanak be az ajtón, és úgy kérdezzék meg,  hogy elmehetsz –e.-Erre megint kitört belőlünk a röhögés, én bólintottam és elindulta az ablakhoz, de aztán eszembe jutott a szobafogság.

-De anyu…

-Ne aggódj, maajd elintézem! –legyintett- Menj már!- mondta nevetve, majd elindult az  ajtó  felé.

-Köszi-szóltam utána, majd az ablakhoz léptem.- Sziasztok! Változott a terv (amiről eddig nem is tudtam…). Menjetek az ajtóhoz, kopogjatok be és kérjetek el anyuéktól.- mondtam röhögve.

-De az úgy nem buli!- sopánkodott Jack. Mostmár ők is nevettek.

-Csak menjetek!

Egyébként meglepődtem, mert anyu tényleg elengedett. Nem tudom, hogy csinálta Susan, de biztosan megkérem, hogy tanítsa meg nekem is a módszerét. Fogtam a gördeszkámat és elindultam a fiúk felé, de mondták, hogy az most nem kell. Először csak értetlenül bámultam, aztán vállat vontam és letettem. Oké, ha deszka nélkül akarnak gördeszkázni, legyen. Habár ahogy kiderült, nem oda mentünk… Ez akkor tűnt fel, amikor már egyáltalán nem a pálya fele mentünk. Sőt! Pont az ellenkező irányba.

-Na jó, fiúk! Hova visztek?- álltam meg.

-Titok- röhögött Tom.

-Oké- sóhajtottam, majd újra elindultam. Ez fura volt, de azért követtem őket. Aztán befordultunk Joy-ék utcájába és megálltunk a ház előtt.

-Na, itt is vagyunk!- szólt Jack boldogan.

-És miért is?

-Csak úgy. De menjünk befele, mert nem bírom már sokáig.

-Mit? Már megint pisilned kell?- erre Tom és Jerry elröhögték magukat. Most miért?? :D

-HAHA. Nagyon vicces! És nem. Csak gyere.

-Nem megyek, amíg nem mondod meg, miről van szó!- álltam meg a kapuban.

-Semmiről!- vágta rá Jerry.

-Na persze!

-Oké, Mimi, mostmár tényleg gyere, mielőtt elszólom magam!- szólalt meg Jack, mire Tom oldalba vágta.

-Te hülye Maradj csendben!

-Jól van na!

-Khm. Én is itt vagyok!- szóltam közbe.

-Ja, de miért…- fogatta a szemét Jerry.

-Miii???

-Úgy értem, miért nem bent- védekezett, de én csak mérgesen néztem rá, Tomék pedig már a földön feküdtek a röhögéstől. Ezt meglátva mi is csatlakoztunk hozzájuk. Így álltunk, vagyis feküdtünk az utcán kb. 10 percig (néhány járókelőtől meg is kaptuk az „ezek idióták” pillantásokat),  mire Tom felállt.

-Na jó, mostmár tényleg menjünk be!- még egy kicsit nevettünk, aztán erőt vettünk magunkon, felálltunk, és elintultunk befelé. Nos, hogy is mondjam… egy kicsit meglepődtem…