34. rész

Juuuuuuuuuuuuuuuuuuuuuuuuuuuuuuuuuuuuuuuuuuuuuuuuuuuuuuuuuuuuuuuuuuuuuuuuuuuuuuuuuuuuuuuuuuuuuuuuuuuuuuuuuuuuuuuuuuuuuuuuuuuuuuuuuuuuuuuuuuuuuuuuuuuuuuuuuuuuuuuuuuuuuuuuuuuuuuuuuuuuuuuuuuuuuuuuuj *-* ♥ ♥ ♥(augusztus 7.)

Rendben, akkor most ugrottam egy kicsit, hogy ne kelljen mindent annyira szétszedni, de nyugi, csak egy hetet. És ez, ha úgy vesszük, nem is volt olyan zsúfolt hét, nem maradtatok le szinte semmiről. És ezt úgy képzeljétek el, ahogy van. Minden megy a régi kerékvágásban. Pont, mint mielőtt elmentünk, azzal a kis különbséggel, hogy most már Joy is állandóan velünk lóg a GD-pályán, mert Tommal járnak. Mondhatni, felüdülő érzés őket figyelni egész álló nap. Komolyan mondom, rosszabbak, mint Londonban mind a négy (öt??) pár együttvéve. Állandóan foogják egymás kezét, egymást ölelgetik, megvolt az ’első csók’, aminek hál’ istennek mind a szemtanúi voltunk… Néha már komolyan rosszul vagyok tőlük. Olyan nyálasak! :P

Jackkel ugyanaz a helyzet, mint eddig volt, jófej, haver, mindenre lepacsizik, együtt fújog velem és Kevinnel, mikor Joyék ölelgetik egymást, még mindig jól deszkázik, sőt, míg odavoltunk, megtanult egy csomó új trükköt, így kezd felzárkózni. Bele kell húznom! :) Ja, és a legfontosabbat majdnem kihagytam… még mindig szeret hallgatózni. Engem mondjuk annyira nem zavar, mikor hallja, mit beszélünk Joyval, mert amit mondok, azt úgy is tudja ő is. Azt pedig egyenesen imádom, mikor a többieket hallgatja ki nekem. Őt sosem veszik észre a többiek, csak én. Egyszer Tom megpróbálta, amit én szoktam, hogy már előjöhet, de ő ott maradt csendesen, és Tom elhitte, hogy tényleg nincs ott. Ahelyett, hogy megnézzte volna. Engem viszont tuti, hogy észrevennének. Ismertek. Úgy sem bírnék nem beleszólni. Az túl nehéz. Ezért jó, hogy ott van nekem Jacko. Majd egyszer elénekelem neki a Merci dalát! Tudjátok, Merci, hogy vagy nekem! :)

Aztán ott van a mi drága, édes, jóságos Kevinünk. Akit körülbelül két percenként küldenék el a pokolba, de még ezt sem tudom megtenni. NA. Vele nincs semmi. Nem szól semmit, nem csinál semmit, csak csendben vár. Legalább azt tudnám, mire! De nem tudom, mert nem mondja el. Miért is mondaná. Úgy túl egyszerű lenne, nem. Ha valamit tudni akarsz, szenvedj meg érte. Legalábbis az én esetemben ez így működik. A tietekben nem? Ajj. Néha annyira bosszant ez a fiú. Titeket nem? Annyira nem, mint engem, gondolom. De akkor is! Hogy képzeli ezt?! És a mai?! oké,  ez furrán fog hangzani, de nézzétek el… Tehát, ma végre hozzám szólt. Nem úgy értem, hogy eddig egyáltalán nem beszéltünk, sőt, beszéltünk, csak nem kettesben. És most igen. És nem is a véletlennek köszönhetően, ugyanis társaságunk a kezdetekben még 5 emberből állt. Aztán Valaki felsóhajtott. Aztán valaki felment egyedül a GD-pályára, amíg mi négyen oldalt ültünk. Ez a valaki egy kiicsit gurigázott a gördeszkájával, majd mintha csak megunta volna, visszajött hozzánk, ledobta a GD-jét, aztán nem leült, hanem odalépett hozzám.

-Mimi, beszélhetnénk egy kicsit?

-Öhhmm… Kevin, itt vagyok, mondd nyugodtan!

-Négyszemközt.

-Biztos?- kérdeztem bambán.

-Igen.

-Biztos?- erre már csak bólintott, mire nagy nehezen felálltam, és elindultam utána. Menet közben még gyorsan visszanéztem, és csúnyán néztem Jackre, aki már készülődött felállni, hogy maradjon ott. Csak morgott egyet, és valami olyasmit mormolt, hogy ez így nem ér, aztán visszaült. Mikor már elég messze voltunk a többiektől, Kevin hirtelen megállt és megperdült a tengelye körül. Olyan hirtelen tette, hogy még meg is ijedtem.

-Mit szerettél volna mondani?- kérdeztem.

-Tulajdonképpen kérdezni szeretnék valaamit.

-És mit?

-Haragszol?

-Miért haragudnék?

-Bármiért. Haragszol?

-Igen. Haragszok, mert ilyen hülyeségeket beszélsz. Méghogy haragudni. Mi a francért haragudnék én rád?! Neked elment az eszed?!

-Például Kate miatt.

-Kate miatt miért haragudnék?

-Nem tudom. Mert nem szóltam. Vagy azért, amit hétfőn mondtam. Vagy valami másért.

-Nem haragszok. Eszem ágában sincs haragudni. De bökd már ki! Mire akarsz kilyukadni?- oké, kicsit talán összezavarodtam, ami tényleg nem gyakran történik meg velem, de mentségemre szóljon, hogy Róla van szó! Ilyenkor mindig összezavarodok, és vagy nem tudok gondolkozni, vagy sokkot kapok és nem tudok gondolkozni. Ezesetben eddig csak az első. Eddig.

-Emlékszel, hogy azt mondtad nekem, kérdezzem meg attól a bizonyos személytől, hogy haragszik-e?  Tudod, szintén hétfőn.

-Igen. És?

-Megkérdeztem.

-És?

-Mi és?

-Mit mondott?

-Öhmm… Mimi… Biztos jól érzed magad?

-Én persze! De mondd már, mit mondott!

-Mimi?

-Kevin?!

-Mimi… Tuti jól vagy? Nem értelek.

-Én sem értelek téged! Először itt azt kérdezgeted tőlem, hogy…- aztán megütött a felismerés. de már késő volt.

-Szeretlek- mondta ki halkan, majd megfordult, és elindult. Nem tudom hová, csak úgy elindult. Én meg utána.

Alig bírtam utolérni, de végül sikerült. Melléértem, és együtt folytattuk tovább némán a gyaloglást, bár még mindig nem tudtam, hova. Azon agyaltam, hogy ő most mondta ki, amit én már nyár eleje ótta nem merek. Ezzel mennyire megkönnyítette a dolgomat! Jobban, mint gondooljátok.

-Én is.

-Mi te is?

-Szeretlek- és ahogy ezt kimondtam, megállt és szembefordult velem.